Vannak intézményi barátok. Olyanok, akikkel együtt jársz suliba, együtt dolgozol, és az adott hely keretein belül beszélgettek, együtt végzitek a munkát, együtt vállaltok feladatokat, megosztjátok a gondolataitokat. Ezek nem igazi barátságok. Nem olyan minden sejtedig, minden pillanatodba belenyúló darabok, akikről tudod, hogy ott lesznek melletted mindig. Nem. Ezek a barátságok csak az adott intézmény keretein belül érvényesek. És ha elmész onnan, végük szakad. Lehet, hogy találkoztok még néha, de sosem merül el olyan mélyen, mint a valódi, ízig-vérig barátokkal való kapcsolat.
Persze ezek is kiléphetnek az intézményi keretekből. Egy idő után elkezdtek közös programokat gyártani, együtt mozizni, koncertekre járni, vagy csak éppen beültök egy kávéra valahova. Ilyenkor lesz izgalmas a dolog. Kiderül, mennyire passzoltok egymáshoz úgy, hogy nincs kényszer a kapcsolatotokon. Nem azért vagytok már egymás mellett, mert nincs az adott körben jobb, akivel az időtöket tölthetnétek, hanem azért, mert így a legjobb mindkettőtöknek. Innen már lehet, hogy igaz barátsággá válik a dolog.
És van a legérdekesebb szituáció is. Amikor nem vagytok intézményi barátok, pedig egy intézménybe jártok. Csak léteztek egymás mellett évekig, tele feltételezésekkel a másikról, amik lehetnek jók is, rosszak is, de csak feltételezések. Aztán kikerültök a közös intézményből, anélkül, hogy igazán megismertétek volna egymást. Majd később, valamilyen okból kifolyólag egy helyre keveredtek. Pár órát, napot együtt kell töltenetek, és kiderül, a feltételezéseitek fele sem volt igaz. Kiderül, hogy fantasztikusan töltitek az időt együtt, és rögtön beléptek a valós barát fázisba. És akkor rájössz, hogy valaki ott volt melletted évekig, míg te másokkal töltötted az időt ahelyett, hogy észrevetted volna őt. És ezek a mások megmaradtak intézményi barátoknak, míg róla kiderült, hogy igaz barát lehetett volna már akkor is.
Persze kérdés: akkor is barátok lettetek volna, ha csak az intézményi szinten ismerkedtek össze? Lehet, hogy a sors pont azért terelt titeket így, hogy ne csak intézményi barátok legyetek, hanem ismerjétek fel, hogy nektek több közös vonásotok van annál, hogy megragadjon a dolog ezen a szinten. És épp ezért kaptátok ezt a lehetőséget. Ki tudja. Mindenesetre örülök, hogy így alakult, mert pár ember hiányozna az életemből, ha csak intézményi barát lett volna – köztük Juli is, akivel bár messze sodort az élet minket egymástól és így ritkán találkozunk, de akkor mindig minőségi időt tudunk együtt tölteni – ahogy tettük ezt ma is.
A hét zárására pedig egy erősen megkésett recept – már ha azt vesszük, hogy a fánk a farsangi szezon süteménye. De ez engem most roppant mód hidegen hagy. Mert ki mondana nemet egy vaníliás, tejszínes, roppanós karamellkéreggel burkolt, mandulaforgácsba forgatott csábítónak?
Egyébként nem vagyok nagy fánkrajongó. Egészen addig a képviselőért nem voltam oda, míg a cukrásztanfolyam során nem kellett mindenképpen csinálnom. Ott aztán fordult a kocka, mivel rájöttem, hogy – nem meglepő módon – az a verzió, amit én csinálok itthon valódi alapanyagokból az köszönőviszonyban sincs a cukrászdai emlékeimben élő vacakokkal (tisztelet a kivételnek).
Most ennek a receptje következik, de a lényeg benne a rengeteg vanília (nem kristály vanilin), és a friss, zsíros tejszín (csak semmi főzőtejszín).
Hozzávalók:
Tésztához:
100 g liszt
100 g vaj
100 g víz
csipet só
csipet cukor
4 tojás
Töltelékhez:
500 ml tej
75 g liszt
150 g cukor
3 tojás
vanília (por, mag, esszencia, stb.)
Tejszínhabhoz:
250 ml tejszín
cukor és vanília ízlés szerint
Tetejéhez:
kb. 100 g cukor
stiftelt mandula
Összeállítás:
A tésztához a vizet a vajjal, sóval és cukorral összeforraljuk. A forrásban lévő anyaghoz hozzáadjuk a lisztet. Közben folyamatosan keverjük. A tésztát ezután alaposan reszteljük (hevítjük, és mint az őrült keverjük addig, míg el nem válik az edény falától). Ezután levesszük a tűzről, picit hagyjuk hűlni, majd egyesével hozzáadjuk a tojásokat is. Csillagcsöves nyomózsákba töltjük, és kis csókokat formálunk belőle (igazából nem fontos a csillagcső, ha valakinek nehézkés így, nyomhat sima csővel is kis halmokat).
Forró, 220 °C-ra előmelegített sütőbe tesszük. Így sütjük, míg kérget nem kap, majd levesszük 200 °C-ra a hőmérsékletet, és készre sütjük.
A tetejére a cukrot aranybarnára olvasztjuk. Ebbe mártjuk a kisült fánkok felső harmadát, majd a stiftelt mandulába forgatjuk. Ezt a műveletet végezzük óvatosan, mert a 150 °C-os cukor a bőrünkön nem túl király érzés. Tapasztalatból mondom. (mert az, hogy a konyhában töltöm fél életemet, még nem jelenti azt, hogy nem égetem meg magam ugyanannyira, mintha nem így tennék).
Ezt ekkor félretesszük.
A sárgakrémhez a tojássárgáját a tej negyedével és a liszttel sűrű péppé keverjük. A maradék tejet a cukor felével és a vaníliával felforraljuk, majd a tojásos pépre öntjük. Visszatesszük a tűzre és besűrítjük. Közben a tojások fehérjét a cukor másik felével kemény habbá verjük, és a még forró főzettel összeforgatjuk.
A fánkok kalapját (a kimártott, panírozott részt) levágjuk. Az alsó felébe töltjük a még meleg krémet, és hagyjuk hűlni.
A kellően lehűtött tejszínből és ízlés szerinti cukorból kemény habot verünk. Esetleg adható hozzá habfixáló is, ha nem akarjuk, hogy nagyon összeessen. Csillagcsöves zsákból a sárgakrémre adagoljuk, majd minden fánkra ráhelyezzük a saját kalapját.
Ezt a süteményt érdemes frissen fogyasztani. Ilyenkor a tészta még nem ázik át a krémtől, a töltelék lágy, a hab könnyű, légies, a mandulás karamellkéreg a tetején pedig roppanós, isteni kontrasztot adva így a többi rétegnek.
Főnix Konyha 