Felszabadulás

Mikor megismertem, úgy éreztem, ő az, akit nekem teremtett az élet – csak hogy ilyen teátrálisan fejezzem ki magam. Első pillantásra felcsapott köztünk a szerelem lángja, ami úgy tűnt, csak úgy oltható el, ha megadjuk magunkat a tűznek, s együtt veszünk el benne.

Tudom, én ugrottam is volna, mert hittem, hogy a lángokon túl boldogság vár rám Vele – de ő meg volt kötve, és egy másik parázshoz láncolva nem jöhetett. Csak szavait kiáltotta át onnan a nyári éjszakában, miközben engem tovább perzselt az a tűz – a közös tüzünk -, melyet e szavakkal mindig csak tovább éltettünk.

Álmokat építettünk a lángokból: szép képzeteket arról, hogy mi lenne, ha… Mi lenne, ha nem lenne a béklyója, mi lenne, ha együtt lennénk, mi lenne, ha hozzám jönne haza… és mi lesz, miután elvágja azt a kötelet. És én hittem ezeknek az álmoknak, mert hinni akartam bennük. Akartam őket, sőt, fájdalmasan vágytam és vágyom rájuk. S nem is csak a közösen alkotottakra, hanem azokra is, melyek csak az én elmémben születtek, s formálódtak.

Egy közös kempingezés és sziklamászás.

Ketten a sátorban, míg kint tombol a nyári vihar.

Az erdő mélyén vadkempingezni, ahol csak a miénk az idő és a tér.

Meztelenül állni a patak mellett, a biztonság érzésével a szívünkben.

Álmos vasárnap felébredni, majd az egész napot az ágyban tölteni – persze izgalmas játékokkal.

Hétköznap este a kanapén ülni, olvasni, és csak lenni ketten a csöndben.

Vagy éppen… áh…

Az elképzeléseknek nincs vége, de az írottaknak igen. Mert felesleges olyan dolgokra papírt pazarolni, amik sosem válnak valóra – elég, ha ezek csak álmokként – elengedett álmokként – maradnak meg számomra.

De talán az álmoktól búcsúzni a legnehezebb, hiszen az ember olyan tökéletesre csiszolja őket, amilyenek a valóságban nem is lehetnének – és ezek elvesztése kínzóan fájdalmas.

***

És ezt éreztem én is, ezt a kínt és tehetetlenséget – legalább egy héten át.

Aztán egy jóleső esti mászás után, hazafelé sétálva a fákkal övezett sétányon, belém csapott egy gondolat. Ráébredtem, hogy tévedésben élek, s e tévedés tesz engem boldogtalanná – miközben a valóság sokkal üdítőbb képet fest ennél. És ott, abban a pillanatban megértettem a lényeget, amitől először teljes nyugalom árasztott el, majd az utca közepén egész egyszerűen önfeledt kacagásban törtem ki.

És hogy mi volt ez a megvilágosodás?

Az, hogy rájöttem, az álmaimat nem neki álmodtam, hanem magamnak – és ha ő nem valósítja meg velem őket, akkor majd meg fogja más.

És ez… nos ez egy hihetetlenül felszabadító érzés.